Életrajz

Nagyszülők, szülők

Apai nagyszüleinek lakása, Tömő utca 56.

„A családi legendárium szerint apai nagyapám mezítláb »indult világgá« Keszthely környéki szülőfalujából, Pacsáról, ahol megelégelte a kisparaszti sorsot. A fényes fővárosba érve, a Kerepesi (a mai Rákóczi) úton addig sodródott a kábító, nagyvárosi tömegben, amíg egy csillogó-villogó rövidáru- és divatüzlet kirakata meg nem torpantotta. Azonnal beállt segédnek, és, a szokványos »sikertörténetek« szabályai szerint, hamarosan feleségül vette a tulajdonos legkisebb lányát, majd hipp-hopp, ő is megnyitotta a saját tükrös-csilláros csodaboltját. A 19. század végén járunk, még két évtized, és kitört az első világháború. Klein nagyapám akkorra már Kertészre magyarosított. A háborúban először idősebbik, Imre fiát vesztette el, később pedig az egész vagyonát, amit jó hazafi módján, teljes egészében a hadikölcsönbe fektetett.

Én már csak a Tömő utca 56-os számú házban ismertem meg őket. A legfölső emeleten laktak, az ablak a Fűvészkertre nyílott. – Nem maradt róluk fényképem.” (Elektronikus kézirat; kiadatlan)

∗

„Később nagyanyám és nagyapám gettóba kerültek, előtte azonban a maradék vagyonukat, amit aranyban vagy platinában megőriztek, átadták a mostohaanyámnak, aki később azt mondta, hogy »eltűnt«, ugye ezt mondták akkoriban. A háború után vásároltak maguknak egy szobát a zsidó szeretetotthonban, amely a mai idegsebészet helyén volt Zuglóban, az Amerikai úton. Hatalmas nagy épület, a háború után, tizenhat-tizenhét éves koromban, egyszer-kétszer meglátogattam őket, de azt követően, hogy jött a Rákosi-rendszer, az egész szeretetotthont kitelepítették valahová a cseh határvidékre. Ha meg akartam volna őket látogatni, akkor a Belügyminisztériumban határsáv-belépőt kellett volna kérni, előtte vizsgálatok, ki vagyok, mi vagyok, az ember, ha nem vigyázott, akár le is tartóztathatták. Úgyhogy én nem kértem ezeket az engedélyeket, és végül ott pusztultak el, nem csak ők, mind a kitelepített öregek.” (Interjúrészlet)

„Anyám családja Kolozsvárról származott, az első világháborúban jöttek el. Nagyanyám, az érdekes arcú Bretter Betty, fiatalon meghalt tuberkulózisban, ami akkoriban gyógyíthatatlannak számított. Megtiltotta neki az orvos, hogy három gyerek után még egyet a világra hozzon. Amikor anyám negyedik testvére megszületett, édesanyjuk belehalt a szülés megpróbáltatásaiba és ezt sose bocsátották meg ennek a testvérnek, aki emiatt egy kicsikét visszamaradott lett, és furcsa, magányos, vénkisasszony életet élt.” (Interjúrészlet)

Jakab Mór második feleségével, Kretsch Szerénával

„A nagyapámat Jakab Mórnak hívták. Fáradt öregúrként ismertem meg, akkor már egy kicsit leépült. Hallgatag, finom, szép ember volt. 1919-ben román csapatok szállták meg a várost, a család Budapestre menekült. Nagyapám, az egykor kolozsvári banktisztviselő azonban Budapesten nem tudott többé talpra állni, magának s a családnak új egzisztenciát teremteni. Valahol a Molnár utcában találtak egy lakást. A nagyapám később újra megnősült, s így hatan éltek abban a kis lakásban. Új feleségét az anyám nem nagyon szerette, pedig nagyapám ezt a négy lánya érdekében tette, mert hogy ő maga nevelje fel őket, ez meghaladta volna amúgy sem túltengő életerejét. Ma azt gondolom, hogy nagyapámat túlságosan is közelről érinthette a háborús vereség. Személyes kudarcának tekinthette. Azonosult az összeomlással, és a vereség pánikjában elveszthette lába alól a talajt.” (Interjúrészlet)

„Anyám mindenképpen ki akart törni onnan, és már tizenhat éves korában munkába állt. Nem tudom, mindjárt a Budapest–Salgótarjáni Gépgyárban kezdett-e, azt hiszem, igen, és az ambícióinak köszönhetően végül egy Herczeg nevezetű vezérigazgató titkárnője lett, ami komoly pozíciónak számított. Csodálatos munkaerő lehetett, mert még nyolcvanéves korában is bejárt a TÁRKI-ba dolgozni, nem volt hajlandó nyugalomba vonulni, a munka volt az élete. Tizenhat éves korától önálló életet élt, fizetése volt, és mielőbb férjhez akart menni, a lányoknak akkoriban ez volt az egyetlen kiútjuk, ráadásul nagyon szép is volt.” (Interjúrészlet)

∗

„Bátor is volt, de leginkább fogalma sem volt róla, hogy mi történik körülötte. Az ő »világbizalma« mindvégig rendíthetetlen maradt. Szép nő volt az anyám, elegánsan öltözködött, és nem ismerte az akadályokat. […] Büszke volt rá, hogy az akkor nagyhírű színésznőre, Tőkés Annára hasonlít – megtörtént, hogy autogramot kértek tőle az utcán.” (K. dosszié)

„Apám drága, sovány, szép ember volt. Levantei arc. Koromfekete, göndör haja makacsul ellenállt a fésűnek. Harcos volt, aki valami távoli csatatéren lankadatlan, s számomra ismeretlen küzdelmet folytatott. Többnyire vesztésre állt.” – „…fakereskedő volt. Tágas pincehelyiség, amelyben, bizonyos rend szerint, deszkarakások sorakoztak. A meredek lépcső tövében kivilágított üvegkalitka, az »iroda«. Apám még az árut sem tudta kifizetni, amivel kereskedett, bizományba kapta a deszkát a nagykereskedőtől…” (K. dosszié)

∗

„Igen, valamit kétségkívül elhallgattunk egymás előtt: apám azt, hogy milyen sorsra segített a világra jönnöm, én pedig, hogy ezt a sorsot nem fogadom el. De erről a tényről egyikünk sem tudott; csak az eredményt észleltük, s ez keserves volt. Ellenszegülésem mindenre kiterjedt, szolidaritás helyett distancia alakult ki bennem. […] nem szerettem magamat ebben a destruktív szerepben. Szívesebben lettem volna simulékony, de gondtalan kisfiú, jó tanuló, tiszta lelkiismeretű, őszinte, szorgalmas, szeretetre méltó. Ha viszont ezzel próbálkoztam, undorodtam önmagamtól. A hazudozást ugyan korán megtanultam, öntagadásra viszont képtelen voltam. Most, hogy elmondom ezt, végtelen szeretet fog el apám iránt: nem érthette szegény, hogy miért van ennyire nehéz dolga velem.” (K. dosszié)

„Ma hajnali álom. Apám, anyám fiatalon, mint régi-régi fényképeiken. Apám fényes, fekete haja, az arca. Anyám lányarca, mint ama barna tónusú fotón, a hajában virágokkal. Úgy is ülnek, mint akik fényképezkedéshez készülődnek. Apám súg valamit anyámnak, mindketten szerelmesen kuncognak, anyám eltakart szájjal. Hallom, amit apám anyámnak mondott, s ez ironizálásra késztetne – ha hirtelen fel nem ébredtem volna, mégpedig azért, hogy ezt az ironizálást a legélesebben, szinte valami rémült haraggal magamnak megtiltsam. Pontosan tudtam: ezek a szavak, amiket apám anyámnak mondott, ez az udvarlás, ami majd meggyőzi anyámat, ez a szerelmi játék a nekem oly ismerős fiatalok közt az én születésemhez vezet majd, az én világrajövetelemet fogja eredményezni. S elfogadtam. Őket is, magamat is.” (Gályanapló)

∗

„1927-ben házasodtak össze, ’34 körül váltak el. Házasságuk nem volt szerencsés, mert apám sose tudott felnőni ahhoz, hogy egy olyan feltörekvő, makacs szépasszonyt, mint az anyám volt, kordában tartson. Az egész házasság – ha jól vettem ki – a féltékenység jegyében zajlott.” (Interjúrészlet)

Gyermekévek

Szüleivel a János-hegyi kilátónál, 1936. augusztus 30.

„Vasárnap lehetett, hiszen mindketten otthon voltak. Ordítottak egymással. Világosan kivettem, hogy az uszodáról van szó: apám nem akarta, hogy anyám elmenjen az uszodába. Valószínűleg gyanította, hogy anyám randevúzik ott valakivel. Elég az hozzá, hogy apám megkaparintotta az anyám fehér gumiból való fürdősapkáját, és darabokra szaggatta. Anyám viszont hatalmas szabóollót kerített, s két vágást ejtett apám kalapjának elülső karimáján. […] Üvöltöttem, ahogy a torkomon kifért. Végül anyám elment az uszodába, apám pedig magával vitt, új kalapot vásárolni. Talán inkább szombat lehetett, hiszen vasárnap nem voltak nyitva az üzletek.” (K. dosszié)

∗

„Akkoriban a válást nehézkes jogi formulákhoz kötötték. Például le kellett szögezni, hogy a férj vagy a feleség hibájából mondják-e ki a válást, s apám azt a föltételt szabta, hogy a válást az anyám hibájából mondják ki. Ez viszont azzal járt, hogy anyámnak le kellett mondania a fia fölött gyakorolt jogairól, s bizonyos »láthatásban« kellett kiegyezni, ami meg is történt. Így aztán anyámat hetente egyszer, vakáció idején hetente kétszer láttam.” (K. dosszié)

∗

„Ötéves voltam, nem tudtak velem mit kezdeni, senkinek sem volt ideje rám, ezért kellett a szüleimnek intézetbe adniuk, ami kispolgári mércével nagyon előkelő dolognak számított. Először borzasztóan hiányoztak a szülők, nem értettem, hogy miért váltak el, nem tudtam beletörődni az élet eme igazságtalanságába. Később aztán megszoktam az intézetet, szerettek, nem volt különösebb problémám. A Munkácsy Mihály utca 21-ben működött ez az intézet, egy meseépületben, amelyet azóta teljesen tönkretettek, a Kaddisban írok is róla.” (Interjúrészlet)

Elemi iskolai tanulmányait a Gábor Ignác vezette fiúinternátusban végzi.

„Miért nem tudom elfelejteni az apámtól kapott első büntető jellegű pofont? Az eset az internátusban történt, egy délben, az intézet hálószobájában, ahol kettőnkön kívül senki sem tartózkodott. Apám valamikor azt mondta, hogy ha éhes vagyok, nyissak számlát a sarki fűszeresnél – Ácsnak hívták a fűszerest, a Szondi és a Munkácsy Mihály utca sarkán volt a boltja, egy pincehelység –, és vásároljak ott hitelre pótlást. Egész héten téliszalámis vajas zsömlyét ettem. Elképzelhető, hogy apámnak sok pénzt kellett kifizetnie (ugyan mennyi lehetett?). Hisz mindegy, ha egyszer apám szegény volt, és az én téliszalámizásomat nyilván afféle kicsapongásnak tekintette.” (A végső kocsma)

„…azért kerültek ide főként zsidók, mert akkor még nem voltak ugyan zsidótörvények, de már korlátozott számban vettek föl zsidó származású diákokat a gimnáziumokba, s emiatt borzasztó fontos volt, milyen eredményt viszek az elemi iskolából.” (Interjúrészlet)

„Apám vasárnap délelőttönként sétálni vitt. […] Akkoriban Budapest szép város volt. Szép város ma is, de akkor tiszta is volt. És a vasárnapi elegancia! A női kalapok! Az őrségváltás a Várban! A Duna-korzó! Tavasszal apám felvitt a sétahajóra, a Zsófia sétahajóra. Rohantam, hogy helyet foglaljak »az orrban«. Apám apró sakktáblát vett elő a zsebéből és tűzködte a pici, nyéllel fölszerelt bábukat. Lépten-nyomon valamilyen meglepetés várt, kalandok leselkedtek rám minden utcasarkon. […] A Párizsi Nagyáruház kirakatában fehér süveges szakács dobálta a magasba serpenyőjéből a palacsintát. Mindet elkapta. Megsütötte, és tíz fillérért meg lehetett vásárolni. De apámnak nem mindig volt tíz fillérje. Ilyenkor méltatlankodtam. Sóher vagyok – mondta az apám. Nem megy az üzlet. Ez lehengerlő érv volt. Ráadásul nem is értettem. Hová menjen az üzlet a Koszorú utcából, ahol a rendes helye volt?” (K. dosszié)

∗

„Az esős reggelek, az esős hétfő reggelek, amikor apám egy újabb hétre megint visszavitt az intézetbe. Minden hétfő reggel esős hétfő reggelként él az emlékezetemben, ami persze képtelenség, de jellemző, mondtam a feleségemnek. […] Mert a legfiatalabb lakója voltam az intézetnek… Álltunk a helyünkön, kimosakodva, fényesen, éberen, éhesen. (Mindig éhes voltam, éhes.) Az asztalfőn a tanár, minden asztalfőn egy tanár. Elrebegett egy imát. Rövid, óvatos, mondhatni, diplomatikus imádságot. Ügyelni kellett, hogy se zsidó, se valamelyik keresztény kánon szerinti ne legyen, vagyis hogy zsidó is legyen meg keresztény is, minden isten egyforma örömére. Add meg, Urunk, a mindennapi kenyerünket – mondjuk, nem biztos, de valami efféle.” (Kaddis a meg nem született gyermekért)

Budakeszi Erzsébet Szanatórium, 1938. június 26.

„Anyám akkortájt a családi betegségben, tuberkulózisban szenvedett, amelyből azonban a harmincas évek közepe táján, a Barát Irén-féle Budakeszi Tüdőszanatóriumban szerencsésen kigyógyították.” (K. dosszié)

∗

„Pavilonokat építtetett a betegek számára, és miután egy bizonyos pontig eljutottak a gyógyulásban, ott éltek, a szabad levegőn, nagyon szép környezetben. […] Bár akkor már rég elvált anyámtól, apám néhányszor mégis felkísért hozzá látogatóba a »budai varázshegyre«”. (Interjúrészlet)

„A legérdekesebbek a nyaralások voltak, amelyekre az apám befizetett. Följártunk Csehszlovákiába, valahol a Kárpátokban volt egy Valdóc nevű nyaralóhely, jó levegővel, színpaddal, ahol érdekes előadások voltak. De a legérdekesebb az volt – Magyarország még nem állt hadban, tehát valószínűleg ’39-ben lehetett –, amikor elmentünk Olaszországba, Porto Rose, Pirano, Santa Lucia környékére, Trieszten keresztül. Tízéves voltam, és Triesztbe érve először láttam fasisztákat. Kinéztem a szálloda ablakán, ott vonultak az utcán a katonák, és ez borzasztóan tetszett. Kimentünk a kikötőbe, állt egy óriási nagy kivándorló hajó, Jeruzsálem, vagy Izrael, ilyesféle neve volt. Trieszt után elmentünk Porto Roséba, amely a tenger fölött húzódik, és közvetlenül a szállásunk alatt hidroplánoknak készült hangár volt. Minden reggel négykor, ötkor, amikor virradt, rohantunk az ablakhoz, hogy végignézzük, amint a hidroplánok leszállnak a tengerre, majd gurulnak vissza a hangárba…”

„Arra is emlékszem, hogy milyen barátságosak voltak a gyerekek, soha életemben ilyennel nem találkoztam. Lementünk fürödni, kristálytiszta volt a tenger, szandolinokon eveztek az olasz vagy talán horvát gyerekek, nem tudom, mindenesetre olaszul beszéltek. Mikor megcsodáltam az egyik szandolint, a fiú kiszállt, s azt mondta, tessék, ülj bele. Elképesztő volt, Magyarországon, ha el mertem volna kérni egy gyerek csónakját, evezővel vágott volna fejbe. Szép, érdekes tájakat ismertünk meg. Az intézet tulajdonképpen mély nyomokat hagyott bennem, meg is írtam a Kaddisban…” (Interjúrészlet)

Iskolás évek

„Az első zsidótörvény (1938) korlátozta a zsidó származású diákok arányszámát az úgynevezett »árja« diákok arányszámához viszonyítva. Egyes gimnáziumokban – így a Barcsay utcai Madách Imre Gimnáziumban is – külön zsidó osztályokat hoztak létre. Ezekbe a B osztályokba csak a legkiválóbb bizonyítvánnyal rendelkező tanulókat vették fel. Ez a politika azután vissza is ütött, mert így elit-zsidóosztályok mellett vegyes teljesítményt nyújtó »árja« osztályok keletkeztek, s a tanárok szinte vetekedtek egymással, hogy a zsidó osztályokban taníthassanak.

Ami engem illet, én kivétel voltam: utáltam az iskolát, nem érdekeltek a tantárgyak, nem figyeltem oda, matematikából, fizikából egyetlen szót sem értettem, utáltam a fegyelmet, az iskola szagát, és utáltam a közösséget; főképp azonban a gyerekkor kiszolgáltatottságát utáltam, s alig vártam, hogy »felnőtt« legyek…” (Kiadatlan interjúrészlet)

Osztálykép, 1942/43-as tanév (Kertész Imre felülről a második sor jobb szélén)

„Erről az időről csak azt tudom mondani, hogy félálomban éltem meg, minden reggel arról álmodoztam, hátha lebombázták a gimnáziumot, de mindig megvolt, a gimnáziumot megkímélték… Nem voltam jóban se önmagammal, se a szüleimmel, se a körülményekkel, valami nagy hazugságban és főként elveszettségben éltem, amit pontosan éreztem. Közben persze nagyon sokat hülyéskedtem a társaimmal, de tulajdonképpen mindig szomorú voltam. Éjszaka pedig olvastam. Szerettem a May Károly-könyveket, imádtam Dickenstől a Régiségek ócska boltját, amit dunyha alatt olvastam, nehogy meglássák a szüleim. Dunyhával kellett takaróznom, azt is utáltam. Volt egy kis csiptetős lámpám, amely körülbelül két perc alatt átforrósodott, a dunyha alá tettem, a kezemet összeégettem, borzalmas volt, a dunyhán pedig barna égési foltok keletkeztek. De ezt a könyvet vadul olvastam, miközben persze nem értettem, miről is szól pontosan. Apámék nem voltak különösebben művelt emberek, de megvolt a Bűn és bűnhődés Dosztojevszkijtől, és azt is próbáltam elolvasni, izgatott a gyilkosság. A vége annyira megtetszett, hogy kívülről megtanultam, sokáig fel tudtam mondani az utolsó oldalakat, amikor Raszkolnyikov megtér és megbánja bűneit, ott van Szibériában és jól érzi magát – ez hatott a Sorstalanságra, egész biztos. […] Leginkább a ponyvaregényt szerettem, Dosztojevszkijben is ezt találtam meg, a ponyvaszerűséget és az emelkedettséget egyszerre, miközben fogalmam sem volt arról, hogy mit olvasok. A Bűn és bűnhődés vége, amikor Raszkolnyikov, a nagy bűnös egyszerre megtér, és megszületik az önmagához való új viszonya, ez nagyon soká foglalkoztatott.” (Kiadatlan interjúrészlet)

„Miután elváltak, anyám hamarosan beleszeretett a Magyar Aszfalt nevű vállalat cégvezetőjébe, Seres Lászlóba, azt hiszem, ő volt anyám életének egyetlen igazi szerelme. Anyám kezdettől fogva Budán akart lakni, úgyhogy idővel két külön világom lett. Apáméknál a Baross utcában, anyáméknál a Zivatar utcában.”

„Apám 1940-ben vette el Bien Katót, aki igazi kispolgári zsidó családból származott. Valójában nem szerettem ezt a Kató nénit, nem volt számomra elég tiszta, a gondolkodásmódja lapos és ízléstelen volt, és mint utóbb kiderült, még ki is rabolta a nagyszüleimet. Apám házasságát követően a Tömő utcából a Baross utca 77-be költöztünk.” (Interjúrészlet)

∗

„Megérkezve a távoli Baross utcából, anyáméknál többnyire le kellett vetnem a ruhámat, s valami elegánsabb öltözékkel fölcserélnem, ami anyám ízlésének megfelelt. Előtte a csillogó fürdőszobában megfürdetett, és a hajamat is megmosta, habzó samponokkal: ő ezen a szótlanságában annyira beszédes módon éreztette velem az apámékról alkotott véleményét; s végeredményben ez legalább olyan kínos volt, mint apám maró megjegyzéseit lenyelni.” (K. dosszié)

„A Zivatar utcában viszont Seres Laci dominanciája feszélyezett. Intelligens ember volt, s úgy vettem észre, hogy engem nem sokra tartott. El tudom képzelni, sőt meg tudom érteni, hogy zavarhatta az anyám előző házasságából való gyerek. Minden héten felbukkant egy idegen világból és elrontotta a délutánt. Fölöslegességemről azonban csak mi ketten tudtunk, anyám nem vett észre semmit. Olyan volt ez, akár a kettőnk néma szövetsége anyám érdekében, s ez olykor szinte kölcsönös szívélyességhez vezetett. Élhető élet volt. Exkluzív játékaim voltak itt, amelyekkel csak anyáméknál játszattam, s könyveim, amelyeket csak itt olvashattam.” (K. dosszié)

Műtermi fotó édesanyjával, barmicvó alkalmából, 1942. november 21.

„…választani kellett egy rabbit, aki majd elvégzi a ceremóniát. A Barcsay utcai Madách Gimnáziumban illendő volt az ősz bajuszos, ápolt kis szakállat viselő hittantanárt, bizonyos Schmelczer Izsák rabbit választani. […] Apám azt mondta: Kérdezd meg tőle, hogy mi az ára nála egy bar-micvénak. Már hogy én kérdezzem meg? Mondd, hogy az apád kérdezteti. Napokig viaskodtam, míg végre elszántan kimentem hozzá a katedrához, és megkérdeztem: Ja, igen, és apám kérdezteti, hogy a tanár úrnál mi az ára egy izének, szóval… Nem dőlt össze körülöttem a világ és nem süllyedtem a föld alá, mint ahogy pedig arra számítottam. Azt felelte a rabbi: Mondd meg apádnak, hogy elvállalom, az ára pedig egy liba. […] Különben 1943-at írtunk, egy liba a feketepiacon száz pengőbe került – eléggé tekintélyes összeg volt ez akkoriban. A bar-micvét megtartottuk, a rabbi és népes hallgatósága zsoltárokat énekelt, a zsinagógának szánt adományokat az elöljárók az imádság közben, fennhangon hirdették ki.” (K. dosszié)

1944/45

„’44-ben elmúltam tizennégy éves, tehát leventei kötelezettség alatt álltam. Kisegítő előkészítő ifjú, így hívtak hivatalosan, és megmondták, hogy dolgoznom kell. Dolgoztam is egy ideig Berger úrnál, aki borászati gépeket gyártott, préseket meg nem tudom miket, de miután ő is zsidó volt, rövidesen be kellett zárnia az üzletét. Ezután behívtak az elöljáróságra, amely a Baross utcában volt, és azt mondták, vagy magam választok munkahelyet, vagy pedig ők adnak egyet. Azt válaszoltam, hogy adjanak. Így kerültem a Shell Kőolajfinomító Művekhez, ahová tizennyolc másik fiút is kirendeltek, és kőművesmunkát végeztünk reggeltől estig.

Ez, tekintettel arra, hogy azt hazudták, a háborút meg fogják nyerni, nem volt időhöz kötve. Beosztottak, ez volt a kényszermunkahelyem tulajdonképpen, ahol reggel hétkor kellett megjelennünk. Civil kőművesek közé kerültünk, míg le nem bombázták az olajfinomítót. Márai a Naplójában ír ezekről a nagy bombázásokról. […] Mi, fiúk szerettük a munkát, kedvesek voltak a kőműves emberek, maltert kellett a kezük alá hordanunk. Nem volt semmi baj, élveztük a dolgot, gyalog mentünk a város széléig, a határátlépéssel sem volt soha semmi gond, míg egy reggelen… Mint évek múltán megtudtam, aznap, 1944. június végi napján a csendőrök körbefogták Budapestet. Tudni kell ehhez, hogy Pesten a rendőrök voltak az illetékes hatóság, vidéken viszont a csendőrség.” (Interjúrészlet)

„De hogy egy kicsit anekdotázzunk is: utóbb kiderült, és ez anyám karakterét jellemzi, hogy kapott egy levelet, amelyben Kató, a mostohaanyám értesíti őt az eltűnésemről. Anyám nem törődött bele, bement a Honvédelmi Minisztériumba. Említettem, hogy nagyon szép, elegáns dáma volt, és följutott valami illetékes századosig vagy őrnagyig, aki őt annak rendje és módja szerint fogadott. Asszonyom – mondta –, legalább a sárga csillagát vegye le, az Isten áldja meg. Nagyon kedves volt hozzá, és elmesélte neki, hogy igen, tud ilyen esetekről. Ezeket a fiúkat, Erdélybe viszik, és a fakitermelésben foglalkoztatják őket. Ezt az információt kapta az anyám. Hozzátartozik anyám karakteréhez, hogy őt ez rendkívüli módon megnyugtatta. A gyereknek nem árt, hogyha dolgozik egy kicsit, ez volt a hozzáállása, így aztán megnyugodva távozott. Később ő is gettóba került, de kétszer megszökött. Kezdetben volt még arra lehetőség, hogy akinek rendkívüli iratai voltak otthon, és be akarta mutatni őket, az kapott maga mellé egy rendőr kísérőt, hogy elmenjen értük. Anyám akkor már Pesten kívül volt valahol, nem Budakalászon, de valami budai téglagyárban, és azt mondta, hogy neki vannak ilyen iratai. Na most, az anyám, ahogy kikerültek a lőtávolságból, rettenetesem lehordta a rendőrt, s neki szegezte a kérdést:»nem szégyelli magát?« – és az elszégyellte magát. Anyámnak így sikerült megszöknie, de nem tudom, vajon mi történhetett a rendőrrel?” (Kiadatlan interjúrészlet)

„A csendőrök puccskísérletét estére feloszlatták, mivel Faragho Gábor altábornagy, aki Horthy és a csendőrök közötti összeköttetést tartotta fenn a Honvédelmi Minisztériumban, tudomást szerzett a puccsról, amelynek az lett volna a célja, hogy Horthyt megdöntsék, és ezzel Budapesten is elkezdődhessenek a deportálások. Mire azonban Faraghonak sikerült ezt valahogy elhárítania, addigra én már Budakalászra kerültem a téglagyárba…” (Interjúrészlet)

∗

Kertész Imrét Budapestről először Auschwitzba deportálják, majd onnan egy 2500 fős transzporttal 1944. július 16-án Buchenwaldba szállítják; 64921-es fogolyként kerül nyilvántartásba – ezt követően Buchenwald egyik altáborába, az ún. „Kis Tábor”-ba kerül. Másnap, 1944. július 17-én Buchenwald tábori orvosa „munkára foghatónak és tovább szállíthatónak” nyilvánítja.

1944. július 20-án egy 1250 fős transzporttal a buchenwaldi központi táborból az alig néhány héttel korábban létesített külső altáborba, a BRABAG (Braunkohlen–Benzin AG) Zeitz melletti rehmsdorfi táborába kerül.

Buchenwaldi iraton Kertész Imre neve mellett kereszt

Kezdetben a foglyokat sátrakban helyezik el Tröglitzben. 1944/45 fordulóján a fogva tartottakat a rehmsdorfi üzem közvetlen közelében újonnan felállított barakkokba költöztetik. 1945. február 7-én Kertész Imre egy 1500 fős transzport listáján szerepel, mikor is a rehmsdorfi altáborból Buchenwaldba szállítják. Ennek az úgynevezett „rokkanttranszportnak” az állománylistáján a neve után egy kereszt található: „elhalálozott”.

Az 1945. február 18-i ’napi jelentésben’ Kertész Imre ismét a buchenwaldi altábor „59-es barakkjában elhunyt” bejegyzéssel szerepel. A fogolyállományról készült jelentésben a „fogyadék” rovatban szintén 1945. február 7/18. dátummal és egy kereszttel jelölve („elhunyt”) olvasható a neve.

Kertész Imre valamennyi SS-dokumentumban 1927. 11. 9-ei születési dátummal szerepel, vagyis (túlélése érdekében) Auschwitzban két évvel idősebbnek tüntette fel magát. Az 1945. május 6-i keltezésű amerikai kérdőíven a születési dátuma már ismét helyesen szerepel: születési éve 1929. (Kertész Imre fogva tartásának állomásai a buchenwaldi archívum dokumentációs anyaga alapján)

Buchenwaldi szabadulólevél, 1945. május 8.

„Amikor bejött egy betegszállító transzport, csupa halott, félhalott, akkor először az egészségügyi kommandó kezébe kerültek. […] Kommunisták voltak egyébként e kommandó tagjai. Egy ilyen ember lehetett az is, aki megnézte, hogy működnek-e a reflexeim, hogy pislogok-e még egyáltalán…

Kivittek egy kőbarakkba, onnan egy kiváltságos kórházba, onnan tovább egy másikba, és ott éltem túl az egészet. Azóta próbáltam érdeklődni, de nem tudom kideríteni, hogy mi volt pontosan ez a kiváltságos kórház.” – „…a kórházról magáról annyit tudtam mondani, hogy »Saal Sechsnek«, azaz Hatos kórteremnek nevezték. Hiába faggattuk azonban a dossziékat, a tényeket, az egész rendelkezésünkre álló anyagot, semmi nyomát nem találtuk ennek az intézménynek. Létezésének egy közvetett jelére mégiscsak rábukkantunk.

A buchenwaldi fogolynyilvántartásban szerepel ugyanis egy úgynevezett »fogyadék«, mégpedig »Kertész Imre, 64921-es számú magyar zsidó fogoly«, meghalt 1945. február 18-án.

Ez kétségbevonhatatlan nyoma volt annak, hogy valaki, vagy valakik töröltek a listáról, nehogy a tábor esetleges felszámolása során, mint zsidó foglyot, megöljenek.” (K. dosszié)

„Végül egy délben a hangszóróból felhangzott a parancs: minden SS-katona hagyja el a tábort »de sürgősen«. Pár óra múltán a távolból ide hallatszott Patton tábornok diadalmas tankjainak motorzaja. Már aznap éjjel minden ágyra egy tábla Hershey csokoládé, s egy doboz Lucky Strike cigaretta repült. A konyhán sűrű gulyáslevest főztek. Mohón faltuk a levest, de a nehéz étel elfogyasztása többek halálát okozta. Április 11. volt. A dátumot mindenfelé mormolták körülöttem. A hangszóróba, amely eddig az SS parancsszavait közvetítette, bekapcsolták a BBC-t, amely a Weimar közelében fekvő Buchenwald koncentrációs tábor felszabadításáról adott hírt. Furcsa volt Buchenwaldban a Buchenwaldról szóló megilletődött, döbbent tudósítást hallgatni. Furcsa volt visszatérni az emberiség világába.” (K. dosszié)

∗

„Amikor az amerikai hadsereg megjelent, az ember azt hitte, hogy az angyalok érkeztek meg. Fogalmuk nem volt, mi az a koncentrációs tábor, nem győztek ámulni, de hamarosan felállítottak egy orvoscsoportot, mindenkit lemértek, engem is, körülbelül két hét múltán huszonkilenc kiló voltam, de akkor már hízásnak indultam, mert jó volt a koszt. […] Az amerikaiak egészen csodálatos életet teremtettek, felpezsdült a tábor, én is kaptam egy igazolványt, amivel kijárhattam a városba.” (Interjúrészlet)

Hazatérés

1945. március 22-én Kertész László életét veszti a fertőrákosi munkatáborban.

„Még a nyáron, Ausztriából hazajövet, meg akartuk nézni a helyet, ahol apám meghalt: M. talán még inkább ragaszkodott hozzá, mint én. Keresztülhajtottunk Sopronon, majd bal felől Sopronkőhida végeláthatatlan börtönvárosa szegélyezte utunkat, szürkén, nyomasztóan, örökkévalóan. Elértünk valahová, ahol fehér por kavargott, és nyomorúságos bódéknál sört ittak az emberek. Kővilág kezdődött itt, fehér kavicsok, fehér kövek, fehér sziklák a még kemény, nyáresti fényben. Egy színlapon operettet hirdettek. A bejárat mögötti kőmezőn burgenlandi turistabuszok parkoltak, száraz port kavarva csosszanó, nehéz léptekkel igyekeztek a barlangszínház bejárata felé, ahonnan már kihallatszott a zenekar hangicsálása. Egy jegyszedőféle ember a jegyünket kérte. Megkérdeztük tőle, hogy van-e itt valahol emléktábla. Elképedt: emléktábla? De megpróbált segíteni rajtunk: talán ötvenhatos emléktábla? Nem, negyvenötös emléktábla. Jött egy fiatal rendőr. Igen, ő tud valakik valamiféle emléktáblájáról, látta is, de hogy pontosan hol, azt elfelejtette. Ő is kérdezte: miféle eseményről van szó? Nos, tömeggyilkosságról – mondtuk óvatosan. Igen, de mikor? – akarta tudni. Az ötvenes években? Vagy ötvenhatban? Vagy utána? Nem, negyvenötben. Ezen aztán végképp elámult: – Negyvenötben?! – mintha csak, mondjuk, óperzsa maradványok után kutatnánk. Nekivágtunk a kietlen kősivatagnak, a színházi grottában, nagy csinnadrattával, éppen fölcsendült a nyitány. Kőtorlaszok, kőmezők, távolabb meredek sziklafalakkal övezett kőszurdék tárult elénk. Elnémultunk, mert megértettük, helyben vagyunk. Ausztria felé botladozva, ahonnan mi most egy fürdőszállóból, s talán ugyanazon az úton ide megérkeztünk, a halálmeneteket még beterelték e természeti sziklabörtönbe, valószínűleg utolsó magyarországi szálláshelyükre, mielőtt átadták őket a németeknek; aztán osztrák területen működő koncentrációs táborok felé hajtották őket tovább. Ezrek, tízezrek férhettek el itt ’45 telén, kora tavaszán a kövek közt a fagyban. Aki reggel nem tudott – vagy nem akart – tovább menni, belelőtték a barlangokba. Egyetlen szóra sem volt szükség, a puszta helyszín mindent elárult. Semmi más nem történhetett itt, e hely lelke a sortűz, a kínzás, a gyilkosság volt. Egy ideig tétován kutattunk még valami jel, valami emlék, maradvány, ki tudja mi után; sziklák közt botladoztunk, kőtörmeléken csúszkáltunk. Aztán föladtuk, kézen fogva, szótlanul visszakullogtunk a parkolóhelyre, ahová kiszűrődött a rikító operettmuzsika.” (Valaki más)

„A Baross utcai lakásban valaki más nyitott ajtót; a nyitánya volt ez annak, hogy egy megváltozott világba tértem vissza, de az élmény, hogy apám vagy a mostohaanyám helyett egy idegent pillantottam meg az ajtóban, akkor olyan volt, akár egy földlökés. […] Amikor elmentem, a Baross utca volt a status quo, amikor hazajöttem, még nem tudtam, hogy apám meghalt.” (K. dosszié)

∗

„Miután hazatértem, megtudtam, hogy apám meghalt, így anyámhoz költöztem, aki addigra már visszakapta a lakását. Az történt ugyanis, hogy amíg ő a sárgacsillagos házban, majd utána a gettóban volt, beköltözött hozzájuk egy magyar Gestapo-detektív, aki makulátlanul adta vissza a lakást, úgy, ahogy átvette. Nagyon vigyázott arra, nehogy valamit föl lehessen hozni ellene, aztán eltűnt az országból, természetesen. A házat bombatalálat érte, ezért egy ideig nem volt melegvíz, így a Lukács uszodába jártunk fürödni. Odaköltöztem, de meglehetősen viharos körülmények között laktunk együtt. A lakás a magasföldszinten volt, és anyám nem örült, amikor éjszaka háromkor, négykor másztam be az ablakon, áradt belőlem a rum- és dohányszag. Az első adandó alkalommal elköltöztem egy albérletbe a Pannónia utca környékére, amit aztán A kudarc című regényben le is írtam körülbelül, ott lakott egy nő a kisfiával. Ott laktam egy darabig, amíg tudtam fizetni az albérleti díjat, amikor nem tudtam, visszaköltöztem.” (Interjúrészlet)

„Tizenhat éves koromban aztán beléptem a kommunista pártba, és ott a legnagyobb meglepetésemre mindjárt összetalálkoztam a házmesterünkkel, akiről mindenki tudta, hogy nyilas volt. Szóltam is a körzeti titkárnak, aki aztán szépen elmagyarázta, hogy ez nem úgy van, ez egy derék proletár ember, nyilván csak megtévedt, az emberek fejlődnek… Ez nekem szerfelett gyanús volt, de azt gondoltam, hátha mégis… […] Aztán jött Rákosi, és megmutatta, mi a társadalmi igazság. Akkor már késő volt, a pártból kilépni nem lehetett, csak ha kirúgták az embert, de annak rendszerint szörnyű következményei voltak.” (Interjúrészlet)

∗

„Osztályfőnökünk, Szarka tanár úr, latin–magyar szakos volt, egy csodálatosan békés, szelíd ember, aki nagyon szeretett bennünket, és soha nem éreztette, hogy zsidók vagyunk.” (Elektronikus kézirat, kiadatlan)

Ötvenéves érettségi találkozó, 1998. szeptember 1.

„…egy német televíziós ember interjút készített velem, valamikor a ’90-es évek elején talán, amit az a Zsidó Múzeumban kezdtünk. Kérdezte, hol jártam iskolába, mondom, innen nem messzire. Menjünk át föltétlen. Nyári szünet volt, beléptünk az iskolába, az udvaron malter, minden szétszedve, és hogy úgy mondjam, a szokott magyar címer fogad: takarítónő, egyik kezében vödör, a másik kezében seprű, s körben fejes káposztaszag, mint Orwell regényeiben. Kérdi, mit akarnak maguk itten? Mondom, látja, ez az úr az egyik német televíziótól jött, keressük az igazgatót. Az igazgatónőt nem lehet. Aztán megtaláltuk az igazgatónőt, bemutatkozom. Maga író? Igen, az lennék. Nem ismerjük egyetlen könyvét sem. Hát, mondom, nagyon sajnálom, de ez nem jelent semmit, attól én még az lehetek. De mi ismerjük Konrád Györgyöt, aki ide járt, ismerjük Lezsák Sándort, aki ide járt, az ő könyveik megvannak, magáról nem tudunk. Maga nem küld nekünk könyveket. Mondom: miért küldenék maguknak könyveket? Ha küldene, akkor nyilvántartanánk magát is, mint a többi írót, aki ide járt. Ne haragudjon, én nem ambicionálom, hogy engem nyilvántartsanak, semmi közöm az egészhez, csak ez az úr volt olyan naiv, és azt hitte… Nagyon mulatságos volt az egész, a német csak tátotta a száját: mit mond? Mondom neki, nem ismernek. Teljesen meg volt hökkenve. Mikor iratkozott be ide, kérdi az igazgatónő. 1941-ben. Akkor maga… Igen, a zsidó osztályba. Rögtön hárított: nekünk erről nincsenek dokumentumaink, elvesztek az iratok. Teljes kudarccal végződött a látogatás. Elmeséltem a történetet néhány osztálytársamnak, az egyikük történész, Harsányi Iván, a pécsi Janus Pannonius Egyetemen tanít, úgyhogy ő utánajárt és összeszedett néhány dokumentumot. Az igazgatónő aztán eltűnt a legközelebbi, 50 éves érettségi találkozónk idejére […] Sajnos nem nagyon látom dokumentálva, hogy voltak ezek a zsidó osztályok, pedig fontos lenne tudni róluk.” (Interjúrészlet)

„Iskolába jártam… Közben persze a tanulás érdekelt a legkevésbé. A gimnázium közelében, az Erzsébet körúton volt a Pollák pinpong- és biliárdterem, ott találkozgattunk mindig a fiúkkal, moziba is jártunk, jöttek az első amerikai filmek, az Öt lépés Kairó felé, a Brodway Melody, a Rhapsody in Blue, az egyik nagyszerűbb film a másik után, le voltunk nyűgözve tőlük. Működtek az éjszakai lokálok, mulatók, zenés eszpresszók… […] Auschwitz és a háború után felfokozott életizgalom volt bennem is, egyáltalán nem érdekelt az iskola, legfeljebb ha bált rendeztek benne. Nem vettem komolyan, szinte minden tárgyból megbuktam. Mindig át akartak segíteni, mert Auschwitzból jöttem és erről mindenki tudott.” (Interjúrészlet)

Útkeresés

„Zavaros, de eleinte érdekes korszaka volt ez az életemnek. A Világossághoz 1948-ban, a koalíciós időkben léptem be, hallatlanul izgalmas időszak volt. Nem véletlenül mondta Bibó: azt írják a sírjára, hogy »Élt 1945-től 1948-ig«. Fantasztikus három évünk volt akkor. Ma már kevesen tudják, milyen volt az élet 1945 után. Ez a lendület, meg persze a fiatalságom vitt előre. Az újságnál néhány hónapig jól lehetett dolgozni, majd 1949-ben mindennek vége lett. Beállt az állami cenzúra. Nem újságot, leckét kellett írni. Akkor csak a bizonytalansággal kevert borzalmat éreztük, azt még nem tudtuk, hova vezet majd. Képtelen voltam megtanulni a frázisokat, ezért inkább nem írtam semmit, következésképpen sok baj volt velem. Egészen addig, amíg meg nem kaptam a felmondásom, amit kivételes szerencsének tekintettem. Akkortájt ugyanis nem elküldték, hanem letartóztatták az embereket.” (Interjúrészlet; riporter: Ferch Magda)

Kertész Imre írása a <i>Világosság</i>ban, </p>1950. szeptember 6. — Kertész Imre írása a *Világosság*ban,
1950. szeptember 6.

„A szerkesztőség eredetileg a József körút 5-ben volt. Kezdetben izgalmas szerkesztőségi órákat éltünk át, megjelent egy nap hat vagy hét újság, Magyar Nap, Világ, Világosság, Délutáni Kis Újság stb., körülbelül egy-egy órás eltéréssel, nem volt televízió ugye, konkurálni kellett, hogy a lapok életben maradjanak. Izgalmas délelőttök voltak, tizenegykor vagy fél tizenkettőkor volt az úgynevezett »slussz«, a lapzárta, amikor beérkeztek az utolsó jelentések, és egy óra múlva a lap már az utcán volt. Utána a szerkesztőség megkönnyebbülve átment a Népszínház utca és a Körút sarkán lévő eszpresszóba, vagy pedig ott maradt a szerkesztőségben. Emlékszem, egyszer véletlenül beültem a nagy tekintélyű Kellér Andor székébe, aki ezen igen csak meglepődött, és azt mondta: »Kertész szerkesztő úr, majd ha ön megkapja a Nobel-díjat, akkor beleülhet a székembe…« Most már nem kívánok beleülni. Szóval érdekes társaság volt ott, mindenféle emberek, jó újságírók, akik közül sajnos később sokan elzüllöttek. Amikor jött a már említett Rákosi-féle fordulat, átköltöztünk az új székházba, reggel bélyegezni kellett, hogy ki mikor érkezik, s véget ért a szabadság. […] Az angol lobogóban dokumentális pontossággal leírtam, mi történt aztán a szerkesztőségben.” (Interjúrészlet)

„A felmondás akkoriban nemigen tartozott az állami vállalatok és az állami alkalmazottak közt fennálló kapcsolat rendes formái közé. […] Én viszont szabályos felmondólevet kaptam kézhez a Szikra Lapkiadó Vállalattól: 1951. január elsejétől nem tartanak többé igényt a munkámra. […] Viszont, ha nem akartam az úgynevezett »közveszélyes munkakerülés« törvénycikkelyének a hatálya alá kerülni, három hónapon belül munkahelyet kellett találnom. Gyári munkásnak mentem. Más megoldás nem volt.” (K. dosszié)

„Kaptam egy állást a MÁVAG-ban, ahol géplakatosként dolgozhattam. Rövidesen azonban egymás után kezdtek felbukkanni a gyárban különböző emberek, akiket innen-onnan szintén kirúgtak. Én egy lerobbant tanonc voltam, kezemben reszelővel. […] Egy szép nap aztán megjelent a felejthetetlen Ordas Nándi barátom, és kollégám, aki a Világosság termelési rovatánál dolgozott és szólt: Imre, szereztem neked egy állást. Kérdem, hol, Nándikám? Gyere azonnal a Kohó- és Gépipari Minisztériumba, a sajtóosztályon van Fazekas Márton barátom, említettelek neki, és azt mondta, fölvesz.” (Interjúrészlet)

Egyetemi felvételi értesítő, 1950. augusztus 10.

„1951-ben hívtak be katonának, de előtte Barlay barátommal még úgy döntöttünk, hogy ha lehet, megússzuk, ezért esti egyetemre iratkoztunk, ami két évig adott felmentést, a harmadik évben már nem. Magyar nyelv és irodalom volt a szakunk, ha jól tudom, rettenetes kötelező tantárgyak voltak még mellette. A vizsga előtti napon találkoztunk, leültünk a lakásban, és elkezdtünk biflázni. Ő mindig átment, én egyszer-egyszer megbuktam. Mondanom se kell, abszolút nem érdekelt a dolog. Aztán persze rájöttek, hogy hozzánk hasonlóan nagyon sokan bujkálnak így a katonaság elől, és az elmaradt korosztályt végül behívták, így lettem katona.”

„Napokig jártam a várost, hogy mit lehetne csinálni, csak hogy ne kelljen bevonulnom. Egy hajnalban a barátommal elmentünk a Hungária gőzfürdőbe, ami egy sajátos intézmény volt Budapesten, ma már senki se tud róla. A Hungáriába jártak többek között a művészek, akik minden hajnalban, miután a kávéházakból kirúgták őket, elmentek a gőzbe, ott kaptak egy kötényt, egy forint volt a belépő, bemásztak a forró vízbe, aztán fölmentek egy szobába, ahol fapriccsek voltak és aludtak tízig, tizenegyig. Mi is éppen ebbe a szobába tartottunk, amikor jött egy razzia, rendőr, katona, ávós, és mindenkit igazoltattak. Nem volt problémám, mert velem volt a behívó, ám akkor lett nyilvánvaló a számomra, hogy mégsem úszhatom meg a hadsereget.”

„Fertődön ért a parancs, hogy az egész társaságot Pestre rendelik és a pesti fiúkból álló szakasz a katonai ügyészség fennhatósága alá kerül, a katonai börtönben fogunk őrszolgálatot teljesíteni. […] Barlay barátom a Honvéd Filmnél volt szerkesztő, és engem beajánlott oda. […] Most kezdődött az aranyéletem, mert ettől kezdve diaszerkesztő voltam, otthon lakhattam, és fizetést is kaptam.” (Interjúrészlet)

∗

„Az volt a dolgom, hogy diafilmeket szerkesszek a Honvéd Filmgyárban. Ezek a diafilmek oktatófilmek voltak. Emlékszem, az első diafilm arról szólt, hogyan kell a sátrat összerakni. Volt talán 15 diakép, ehhez kellett a szöveget megírni.” (Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

„1953-ban eldöntöttem, hogy többé nem megyek állásba. Most összesen két év munkaviszonyt tudok felmutatni. Megesett velem az a mulatságos dolog, hogy amikor először kiadták a személyi igazolványt, megkérdezte a rendőr, hogy mivel foglalkozom, azt mondtam, író vagyok. Döbbentem rám nézett, s megkérdezte: önállóan ír? Mondom, önállóan. Tehát önálló író – ez volt beírva az első személyi igazolványomba. Végtelenül sajnálom, hogy elveszett: amikor kicserélték, a másodikba már nem ezt írták be.” (Interjúrészlet; riporter: Csáki Judit)

Vas Albina

„Az apja bankigazgató volt, emellett földjük is volt, gazdag, tehetős családnak számítottak. 1941-ben vagy ’42-ben csatolták vissza a Vajdaságot Magyarországhoz, majd voltak az újvidéki vérengzések, de nem esett bántódásuk. Mivel azonban ők is zsidók voltak, az apjának föl kellett adnia az állását, ám hatalmas végkielégítést és nyugdíjat kapott. 1944-ben, a német megszállás alatt viszont minden elveszett, szegény apja – szerencséjére – idejekorán meghalt, anyjával nem tudom, mi történt. A húga beállt a jugoszláv partizánok közé és eltűnt, Albina fölmenekült Pestre. […] Megismerkedett egy úrral, ez a férfi a MÁV-nál dolgozott, a Nyugati pályaudvar gazdasági főnökeként. […] Később elvette feleségül, majd a háború után valahol a Dessewffy utcában egy szépen berendezett, több szobás lakásba költöztek. Később azonban a Kántor-féle nagy perben letartóztatták. […] Albinától mindent elvettek, de az utolsó pillanatban tudott még egy kis lakást szerezni a Török utcában. Ide költözött be, ott állt egy fillér nélkül, állást pedig nem talált.” (Interjúrészlet)

,,Tanult foglalkozása nem volt, rendelkezett azonban gépkocsivezetői jogosítvánnyal. Így aztán a TEFU nevű állami teherfuvarozó vállalatnál helyezkedett el, teherautósofőrként… a szinte büntetés számba menő hajnali zöldség- meg tejfuvarozást bonyolította… Eléggé feltűnő jelenség volt a farkaskutyájával, amelyet magával vitt az útjaira, hiszen az állatot nem volt kire hagynia. A kutya engedelmesen felugrott a teherautó rakfelületére, de miután odafent volt, egyszerre elkezdte »őrizni« az autót, úgyhogy a rakodómunkások a kocsi közelébe sem merészkedtek.” (K. dosszié)

„Egy szép napon behívót kapott az Államvédelmi Hatóságtól, jelenjen meg ekkor meg ekkor. […] Albina bement egy trafikba, vett magának egy doboz cigarettát, ugyanekkor bement egy férfi is a trafikba, szintén vett egy doboz cigarettát, és köszöntek egymásnak. A férfi szabadkai volt, úgy hívták, Pupos, váltottak néhány szót, hogy van, mi újság stb., stb. aztán soha többé nem látták egymást, egészen addig, amíg a letartóztatott Albina elé nem vezették ugyanezt az embert, és megkérdezték tőle, hogy mit tud róla. Semmit. És ön, Pupos úr? – Ő szintén ugyanezt a választ adta. Kiderült a következő: ez a Pupos állítólag teherautósofőrként embercsempészettel is foglalkozott, Jugoszláviába vitt ki – nem biztos, hogy igaz, mindenesetre ez volt a vád – olyan magyar háborús bűnösöket, akik Jugoszláviában követtek el valamit, lásd újvidéki hideg napok. Ha ilyen emberre bukkantak valahol Pesten, akkor elrabolták, bedugták egy kocsiba, és levitték a jugoszláv határra, ahol átcsempészték. Puposnak ebből lett egy nagy pere, de mire a vádiratig eljutott az ügy, teljes egészében tisztázódott, hogy Albinának a világon semmi köze mindehhez. […] Azt mondta neki az ávós tiszt: asszonyom, maga itt most már annyi mindent látott, hogy beláthatja, nem engedhetjük ki – és internálták Kistarcsára. 1953 után, amikor kiszabadult, egy súlyos depressziós időszak következett, rossz fizikai állapotban is volt természetesen, rehabilitáció kellett volna, de hát erre enyhén szólva is semmi lehetőség nem adódott. […]” (Interjúrészlet)

„Ha vigaszt keresek tehát, ezt csakis az életéből meríthetem, és megvallom, ez nem könnyű. Ahhoz a nemzedékhez tartozott ő, amelyen az úgynevezett történelem tűzzel-vassal, kíméletlenül átgázolt. Nem sorolom, hiszen Ti, a barátai ismeritek e kálvária stációit. Háborút, börtönt, az évtizedeken át folytatott kegyetlen, vendéglátó-ipari munkát.

Nem az élete volt nagyszerű: ő maga volt nagy lélek. Tudott nevetni, miközben három tonnás teherautót vezetett, az ötvenes évek otromba sofőrbundájában. Idomárként sürgött-forgott a ferencvárosi kocsmák vendégei közt, ahol dolgoznia kellett. Négyszer-ötször kezdte újra az életet, vagyonelkobzások, börtönök, testi-lelki tortúrák után. Amikor a börtönből kilökték, nincstelenül, kisemmizve, összekerült egy huszonnégy éves fiatalemberrel – velem –, akinek az a homályos elgondolása volt az életről, hogy azt egy könyv megírására teszi fel. Semmi sem indokolta ezt az eltökéltséget, semmi bizonyíték sem szólt e szándék realitása, megvalósíthatósága mellett. Mégis vállalt, s vállalta mellettem eleinte a gúnyt, az értetlenséget, a nehéz munkát; s ha végül talán mégis sikerült létrehoznom valamit, e szellemi termékekben az ő hite, az ő munkája is jelen van, ahogyan az arca, a lénye, az alakja is minduntalan fel-felbukkan e könyvek lapjain. Az én munkám az ő emlékműve is.” (Gyászbeszéd, 1995. október 25.)

L alakú folyosó

„1955 egy szép tavaszi napján váratlanul arra a gondolatra jutottam, hogy egyetlen valóság létezik csupán, ez a valóság pedig én magam vagyok, az én életem, ez a törékeny és bizonytalan időre szóló ajándék, amelyet idegen, ismeretlen erők kisajátítottak, államosítottak, meghatározták és megpecsételték, s amelyet az úgynevezett történelemtől, ettől a szörnyűséges Molochtól vissza kell vennem, mert egyedül az enyém, s ekként kell gazdálkodnom vele.” (Részlet A stockholmi beszédből.)

∗

„Álltam egy hosszú folyosón, amely teljesen üres volt, és egyszerre lépteket hallottam az L alakú folyosó rövidebbik szárában, amit ugye nem láthattam. És ezek a léptek indították meg bennem…

Egész hirtelen vízióm támadt arról, hogy ezek a léptek mit jelentenek, hogy végig ezekben a léptekben éltem: menetelni, menetelni egy nagy történelmi menetben, ahol százezrek, milliók és milliárdok masíroznak, és az ember vagy a többiekkel masírozik, vagy kilép. Én akkor úgy döntöttem, hogy kilépek. […] Azt hiszem, ez inkább egzisztenciális pillanat volt, de gyakorlatilag a feladatot, hogy író legyek, itt kaptam meg egy pillanat alatt. […] Az a distancia, amely talán jellemzi a műveimet, ott keletkezett, ott éreztem egészen világosan ezt a különállási, megfigyelői kötelezettséget. Később jöttem rá, hogy ez nem más, mint maga az írói tehetség. Azt hiszem, hogy az igazi írónak, anélkül, hogy tudná, vagy azt külön kifejlesztette volna magában, megvan az a fajta képessége, hogy mialatt történnek vele a dolgok, kívülről meg is figyeli azokat. […] Ez az idegen, amely aztán diktál. Leülsz, akarsz valamit írni, és azt mondja, ez nem jó, vagyis cenzor és inspirátor is egyszerre, neki vagy kiszolgáltatva, de ez ad biztonságot is. Azt hiszem, ezt minden költő, író ismeri. Lehet, hogy más műfajokban is így van ez, de egy írónál biztosan.” (Interjúrészlet)

„Ekkor történt az a fordulat életemben, ami tulajdonképpen megoldotta az anyagi gondjaimat, és lehetővé tette, hogy tovább írhassam a magam dolgait. Egy szép napon, ’57-ben vagy ’58-ban, feljött Kállai Pista barátom, aki sikeres vígjátékszerző volt. […] Volt egy félig megkezdett darabom, de én soha nem tudtam a cselekményt kitalálni. Kitaláltuk együtt a cselekményt, én pedig megírtam hozzá a dialógokat. Így írtunk aztán négy vagy öt vígjátékot az évek során […], meg lehetett oldani, hogy négy hónapig, fél évig darabot írtam, utána pedig visszamehettem regényt írni. Furcsa életforma volt, nem is mondtam senkinek, hogy regényt írok, csak Kállai Pista barátom tudott róla.” (Interjúrészlet)

∗

„A Színházi Intézetbe jártam, hogy elsajátítsam a technikai fogásokat. Az Intézetben megvoltak a régi színházi lapok, amelyeknek a ’30-as években mindig volt színdarab-mellékletük. Így olvastam el egy csomó vígjátékot, meg az összes Molnár Ferenc darabot persze, amelyek közül egyiket-másikat ma is zseniálisnak tartok, az Egy, kettő, három szerintem csodálatos, csak soha nem tudták még előadni a kellő tempóban. Szívesen nézek jó vígjátékot, de nem vagyok vígjátékíró, a színpad maga pedig nem érdekel. Színpadra csak az írjon, akinek valami különleges célja van a színpaddal, forradalmasítani akarja, mint mondjuk Brecht, akit egyébként nem szeretek, de elismerem. A színpadi technikáról egyébként a legtöbbet Molnár Ferenctől tanultam. A színpadi tudása olyan nagy hatású volt, hogy azt hiszem, itt éreztem meg először, hogy egy írásnak van szerkezete, tehát röviden és tömören: tudni kell a mesterséget.” (Interjúrészlet)

„Ha zavart is esetleg, hogy miért magasztalnak fel rossz írókat és én például miért vagyok mellőzve, ez mégsem jelentett valódi problémát, hisz mindent elkövettem azért, hogy ez így legyen. Délelőtt úszni jártam a Lukács uszodába, aztán írtam, gondolkodtam, este sétáltam, a zenés vígjátékokból éltem, Albina sokat dolgozott, így hát megvoltunk. Számomra mindennél fontosabb volt a függetlenség, de ez nem volt tudatos elhatározás, mint ahogy most annak tűnhet, ez egyszerűen a természetemből fakadt. Nem azért maradtam ki, mert valami független zseninek tartottam magam, aki elhatárolódik és lenézi ezt az egész dolgot, csak láttam, hogy sajnos rossz könyveket, hazug kritikákat írnak, semmi nem igaz: van egy nómenklatúra, ahol rossz írók szerepelnek az élen, úgyhogy legjobb ettől távol tartani magamat. Nekem a Bekopog a szerelem című vígjáték, benne a Járom az utam-féle slágerrel tökéletesen megfelelt, a József Attila Színháztól kezdve eljátszották az összes népi demokráciában a darabot, meg tudtam élni belőle egy jó darabig.” (Interjúrészlet)

„Írtam a magam szövegeit, amik egyszerűen nem akartak semmivé sem összeállni. E mindennapos kudarcokból álltak az én »tanulóéveim«, amit akkor nem vettem észre, és nem is mertem volna így felfogni, mert se az anyagi helyzetem, se semmi nem indokolta, hogy visszavonultan filozófián törjem a fejemet, és olyan dolgokat írjak, amik nem jövedelmeznek.” (Interjúrészlet)

∗

Zenés vígjátékok:

A szerelem nem válóok (zene: Fényes Szabolcs, 1959)

Bekopog a szerelem (zene: Horváth Jenő, 1960)

Doktorkisasszony (zene: Hajdú Júlia, 1962)

Cyrano házassága (zene: Fényes Szabolcs, 1963)

Csacsifogat (zene: Fényes Szabolcs, 1964; tévéváltozat: 1984)

Sorstalanság

„1960-ban négyévi csőd után mondtam magamnak, ezt az anyagot ismered, tessék hát ezt megírni… […] Engem kifejezetten az alkalmazkodás érdekelt, hogy adja fel az ember önmagát, hogyan lesz sorstalan. Nem abból indultam ki, hogy önéletrajzot írok, és nem is ezért állítottam egy gyereket az elbeszélés középpontjába.” (Interjúrészlet)

∗

A kísérletezgetések után rátaláltam egy elidegenített, csúnya germanizmusokkal teletűzdelt nyelvre, amely részben egy hivatalos, részben egy iskolai nyelvnek a keveréke. Ennek a fiúnak nem lehetett saját, egyéni nyelve, hiszen mindenhonnan befolyásolták, nyomták, nevelték, csak ezekkel a nyelvekkel találkozott, ezek voltak azok, amelyeken gondolkodni tudott. Nem volt saját, belső élete, és mivel nem volt saját nyelve, nem is akart beszélni. […] Egy sorstalan embernek mindig hiányzik a lényege, s így hiányzik belőle a vallomás tere, nem szólal meg és nem vall magától. Ebből következett az is, hogy nem volt lehetséges a hagyományos értelemben vett mesélés.” (Interjúrészlet)

A <i>Sorstalanság</i> című regény befejezésekor, 1973-ban — A *Sorstalanság* című regény befejezésekor, 1973-ban

„Emlékszem, rengeteget bajlódtam a negyedik fejezet kezdésével, amikor mennek Auschwitz felé. El kellett volna mesélni az egész téglagyári előzményt, és sose sikerült, mindig túl komoly volt. Kimentem a Római strandra, gyönyörű szép idő volt, feküdtem a gyepen, és azt mondtam magamban, az istenit neki, nem elég ponyvaszerű. Soha nem szabad magyarázkodással kezdeni, abban mindig ott az önsajnálat veszélye, le kell merülni a legolcsóbb ponyvaregények szintjére, és onnan felépíteni a fejezetet. És akkor kezdtem úgy, hogy »A vonaton legjobban a víz hiányzott.« Ez meglehetősen egyszerű »lényegtelen« kezdés, de innen már el lehetett mesélni a múltat, úgy, hogy közben megmaradunk a jelenben.

Megmondom őszintén, mindenki azt gondolja, hogy mennyit szenvedtem, amikor ezt a könyvet írtam, de én rengeteget szórakoztam közben, olyan örömet okozott ez a könyv, mint kevés másik, mert boldog voltam, amikor rájöttem valamire.” (Interjúrészlet)

Elutasító levél a <i>Sorstalanság</i> megjelentetéséről — Elutasító levél a *Sorstalanság* megjelentetéséről

„A Sorstalanság 1973 májusában, a győzelem napján készült el […]. Annyira izgatott voltam, hogy semmi se zavarjon, kimentem a közeli, Margit utcai parkba, leültem egy padra, és ott írtam még meg bizonyos részeket. Bárhogy is néztem, kész volt, előtte már minden fejezetet legépeltem, úgyhogy nem sok maradt hátra. Az első példányt aztán fogtam és bevittem a Magvető Kiadóhoz.” (Interjúrészlet)

∗

„Miután a Magvetőtől elutasítottak, bevittem a Szépirodalmiba és odaadtam a titkárnőnek. Mivel két hónapig nem történt semmi, nyár volt, júliusi meleg, bementem újra a kiadóba. […] Igézetes világ volt, nem lehetett semmit sem tudni, mindent hétpecsétes titkok öveztek, én meg senkit sem ismertem, nem tudtam, hogy zajlik a kiadói ügymenet. […] December volt már, amikor is jövök haza egy napon a Török utcába – sétáltam, nagy hó volt, emlékszem –, és az ablakra tűzve várt egy levél. Szépirodalmi Könyvkiadó, borzasztóan megható volt az idő tájt, Istentől, embertől elhagyatva. Megnézem, annak rendje módja szerint egy kiadói szerződés a Sorstalanságra. Felhívom a szerkesztőt, hogy mikor fog megjelenni? Azt mondja, két év múlva. Nem, hát az nem lehet. De igen, válaszolja, ennyi az átfutási idő, sőt ez még viszonylag rövidnek számít, mert van, ami csak három-négy év múlva jelenik meg.”

„Egyszer csak kapok egy telefont, azt mondja a hang, itt Gondos Ernő beszél a Szépirodalmi Könyvkiadótól. […] Bementem Gondos Ernőhöz, aki egy nagyon derék pártember volt, egy jóindulatú, nyitott ember, én azonban rettegtem, nem tudtam, hogy kicsoda. Nagyon kedvesen fogadott, fölugrott, nála volt a kézirat, és látom, hogy összevissza van húzgálva. […] Látom, a hosszú mondataimat mindenütt pontosvesszőkkel megkurtította, azonkívül bele is írt egy-két dolgot. […]

Mondom neki, ne haragudjon, de ezek a beírások nem relevánsak, nézze meg – és hangosan felolvastam neki az eredeti mondatot és azt, amit ő írt bele. […] Azt mondja, hát jó, auditíve meggyőzött. És mindent kihúzott, amit beleírt…” (Interjúrészletek)

Megjelenik a <i>Sorstalanság</i> című regénye — Megjelenik a *Sorstalanság* című regénye

„4900 példányban jelent meg a könyv. Kaptam ugyan tiszteletpéldányokat, de azokat a barátaimnak elajándékoztam. Két, három, négy hét múlva akartam még vásárolni, akkor talán 19 Ft volt, nagyon olcsó. Bemegyek az egyik üzletbe, azt mondják, nincs, elfogyott. Bemegyek a másik üzletbe, elfogyott. Te jó Isten! – gondoltam magamban, ennek ilyen sikere van? Hát ez szenzációs! A harmadik könyvüzletben, vagy talán valaki mástól azt az ötletet kaptam, hogy menjek el a Csont utcai raktárba, és ott biztosan fogok kapni. Elmentem a Csont utcai raktárba, ami egy végtelen pinceboltozat volt, benne könyvek tömegei, és ott megtaláltam a hiányzó 3842 példányt feltornyozva. Eszük ágában sem volt terjeszteni…” (Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

∗

„Én egy állapotról írtam, s ugyan a regény a haláltáborok kimondhatatlan élményét igyekszik emberi tapasztalattá formálni, mégis, elsősorban a megélés és a túlélés etikai következményei foglalkoztattak. Ezért választottam a Sorstalanság címet.” (K. dosszié)

∗

„A Sorstalanság életigenlő regény. Az életigenlés nem abban a primitív formában mutatkozik meg, hogy igen, szörnyű dolgok történtek velünk, de azért mi élni akarunk, hanem a szörnyű dolgok életként való igenlése. Ez az én – ha szabad ezt mondanom – ars poeticám.” (Interjúrészlet; riporter: Mihancsik Zsófia)

∗

„Valójában minden életrajzi hitelesség ellenére a cselekményt is ki kellett találni. Rengeteget kölcsönöztem a saját élményeimből, de a cselekmény lényege egy nagy európai gondolat volt, éspedig az összegezés igénye. Sok holokausztregény jelent meg addigra, amikor elkezdtem írni a Sorstalanságot, de hangsúlyozom, hogy nem holokausztregényt akartam írni, és ez nem is holokausztregény. A holokausztot nem lehet megírni, aki mégis meg akarja, az csődöt mond, ezt világosan át kellett gondolni.”

,,…egy tizennégy éves gyereknek, különösen, ha pajtások, hasonló korú gyerekek veszik körül, akikkel megoszthatja sorsát, nem annyira könnyű elvenni az életkedvét. Van benne valami… valami romlatlan naivitás, ami megóvja őt a teljes kiszolgáltatottság, a teljes reménytelenség érzésétől. Egy felnőtt embert ilyen értelemben sokkal hamarabb lehet megtörni.

A Kádár-rendszer sajnos arra szoktatta a művészeket, mint az egész rendszer általában, hogy a művészek is kettős módon gondolkozzanak. Elsősorban szerették volna, hogy olvassák őket, sikerük legyen és elismerésben részesüljenek. Szóbeli és anyagi elismerésben egyaránt. Másrészt ismerték az életet, így tudták, hogy az irodalom manipulált, cenzúrázott, abszolút mértékben kézben tartott, tehát minden siker, elismerés, pénz az állami hatóságoktól függ és a hatóságoknál elismertnek lenni nem olyan nagy dicsőség.” (Interjúrészlet)

„Amikor megjelent a könyvem, rögtön próbáltam a helyzeten változtatni, és kértem a felvételemet az Írószövetségbe. Dobozi Imre volt az elnöke, s amikor megint egyszer elutasítottak, írtam egy nagyon goromba hangú levelet, már nem emlékszem, mi volt benne, de rögtön válaszoltak, hogy föl vagyok véve, minden rendben van, minden meg van bocsátva. Ezek után már a Szigligeti Alkotóházba is rendszeresen eljárhattam.” (Interjúrészlet)

Az irodalmi Nobel-díj kihirdetése – átvételére december 10-én került sor.

„A hivatalos indoklás arról szól, hogy regényeim »a totalitárius rendszerekben a brutális történelmi folyamatoknak kitett, törékeny egzisztencia túlélési lehetőségeit ábrázolják«. Ezen túlmenően a Nobel-díj természetesen a magyar irodalomnak és a magyar nyelvnek szól, melyen a könyveimet írtam.” (Interjúrészlet)

Az ismeretlen Kertész Imre – Tanulóévek